Dr. Dirk Lange, a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) ökumenikus kapcsolatokért felelős főtitkárhelyettese nemrégiben az izlandi skálholti székesegyházban Vallásos egyház – Niceától napjainkig címmel tartott előadást az ökumenikus hitvallásokról és a lutheránus hitvallási iratokról az Ágostai hitvallás közelgő ötszáz éves évfordulójára is kitekintve, melyet folyóiratunk hasábjain a magyar olvasók számára is közreadunk.[i]
Úgy tűnik, az utóbbi években szinte elárasztanak bennünket a különféle évfordulók és megemlékezések. Legalábbis a lutheránusok számára szinte minden esztendő tartogat valamit, aminek meg lehet ünnepelni az ötszázadik évfordulóját – kezdve a kilenc évvel ezelőtt a svédországi Lundban tartott közös reformációi megemlékezéssel.
Nem minden évforduló örömteli. A 2021-es Covid-hullám közepette például Luther kiátkozásának ötszázadik évfordulójára emlékeztünk. Míg a reformáció évfordulóját katolikusok és lutheránusok együtt, ünnepélyes keretek között tarthatták meg – ahol Ferenc pápa is hálát adott a reformáció egyházának a kapott ajándékokért –, addig a kiátkozás jubileuma nehéz témának bizonyult mind az elemzése, mind a közérthető bemutatása terén. A végül eredmény nélkül maradt tanulmányozó csoport például nem adott ki hivatalos nyilatkozatot. Igaz, az olasz nyelvű Közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról külön előszót kapott, amelyben megemlékeztek az évfordulóról, így fogalmazva: „A szétválást nem tudjuk visszafordítani, de a kiengesztelődés folyamatának részévé válhatunk.”
2022-ben Luther első bibliafordításának ötszázadik évfordulóját ünnepeltük. 2024-ben kezdtük el megünnepelni az Achtliederbuchnak – Luther első énekgyűjteményének – az ötszázadik évfordulóját. Ez a nyolc éneket tartalmazó kötet arra szolgált, hogy laikusok és lelkészek együtt énekelhessék a megújult hitet, egyúttal tanítást is kapjanak. Azért mondom, hogy „elkezdtük” ünnepelni, mert a 2024-ben indított Globális lutheránus énekeskönyv projektje várhatóan csak 2026-ban lát napvilágot. Ez a kötet az LVSZ hét régiójának (Afrika, Ázsia, Latin-Amerika, Észak-Amerika, Kelet- és Nyugat-Európa) új énekeit foglalja majd magában, a nyolcadik úgynevezett „régió” pedig a hagyomány énekeit tartalmazza. Így nem Luther nyolc éneke lesz benne, hanem nyolc régió énekei. 2026-ban következik a Német mise ötszázadik évfordulója, 2028–29-ben pedig Luther Kis és Nagy kátéjának jelentős jubileumai, mindez pedig 2030-ban tetőzik majd az Ágostai hitvallás ötszázadik évfordulójával. Hú, ez valóban hosszú lista és rengeteg munka. Sok ünnep, amelyek – bár mind mélyen lutheránusak – hatásukban gyakran messze túlmutatnak a lutheránus egyházon. Különösen igaz ez az Ágostai hitvallásra és a kátékra, amelyek más felekezetek hitvallásainak, katekizmusainak és énekeinek a megírását is ösztönözték.
Érdekes felidézni, hogy a „mi” szeretett Ferenc pápánk (ha szabad így fogalmaznom) néhány éve egy interjúban két nagy közelgő egyházi megemlékezést nevezett meg. Az egyik nem volt meglepetés – ezt ünnepeljük éppen most, és erről mindjárt részletesebben is szólok –, a niceai, első ökumenikus zsinat (325) ezerhétszázadik évfordulóját. A másik azonban annál meglepőbb volt: az Ágostai hitvallás ötszázadik évfordulóját. Már önmagában figyelemre méltó, hogy a római katolikus egyház feje ennek a lutheránus alapiratnak a közelgő jubileumát fontos eseményként említi. De talán még meglepőbb, hogy a niceai zsinat ezerhétszáz éves évfordulója mellé állítja, mintha a kettő valamiképpen összetartozna.
Igaza van, valóban összetartoznak. A hitvallások és a hitvallási iratok szorosan összekapcsolódnak, tulajdonképpen mindkettő a hit szimbóluma. A hitvallás maga is vallomás, és a hitvallási iratok is hitvallások. A közösen eltöltött időben először ezt a kapcsolatot szeretném megvizsgálni: mit jelent ma komolyan venni a hitvallást és a hitvallási iratokat? Mit jelent az ezerhétszázadik és az ötszázadik évforduló megünneplése?
E kérdések megválaszolásához először tisztáznunk kell, mit is jelent valójában „hitvallást tenni”, és mit jelent az úgynevezett „hitvalló idő”, „hitvalló helyzet”, ahogyan azt a lutheránus hitvallási iratok leírják. Ez a kérdés magában foglalja a nyelv és az értelmezés kérdését is. Végül szeretném megvizsgálni, mit jelent ma mindez számunkra, vagyis a Lutheránus Világszövetség számára. Mit jelent hitvalló közösségnek lenni? Mi a hivatásunk és tanúságtételünk a jelenben?
Mit jelent ma komolyan venni a hitvallást és a hitvallási iratokat?
Az imént említettem, hogy a hitvallások és a hitvallási iratok hasonló dinamikával bírnak. Melyek ezek a dinamikák, és miért fontosak ma számunkra? Mint tudjuk, a liturgiánkban és a kátéinkban ma is a Nicea–konstantinápolyi hitvallást használjuk (nevezzük röviden Niceai hitvallásnak), amely 381-ben, a második ökumenikus zsinaton nyerte el végső formáját. Nem azonos a 325-ös hitvallással. Idén az első zsinat ezerhétszázadik évfordulóját ünnepeljük, amikor megalkották a hitvallás első változatát, de azt 381-ben továbbfejlesztették. (Úgy szoktam tréfásan mondani, hogy azért ünnepeljük együtt 325-öt és 381-et, mert kevesen leszünk itt ötvenhat év múlva, amikor a Niceai hitvallás ezerhétszázadik évfordulóját ünnepelhetnénk.) Fontos azonban látni, hogy ez a két zsinat összetartozik. A második, 381-es zsinat ugyanis kiegészítette, javította, továbbfejlesztette a 325-ös hitvallást. Más szóval: a 325-ös szöveg – noha az első ökumenikus zsinat püspökei fogalmazták – nem volt „kőbe vésve”. Egy adott pillanatban, egy konkrét szükségre adott konkrét válasz volt, de eljött egy új korszak, amely fejlettebb szöveget kívánt. Ha lehet így mondani, a 381-es hitvallás aztán „rögzített” szöveggé vált, amelyen nem változtattak többé. Ám még ekkor is a harmadik és a negyedik ökumenikus zsinat kiegészítette és pontosította a hitvallás értelmezését, bár magán a szövegen nem módosítottak.
A negyedik, khalkedóni zsinat például döntő módon járult hozzá a Fiú természetének meghatározásához: egylényegű (homoousios) az Atyával az istenségben, és ugyanúgy egylényegű velünk az emberségben; két természetben elismert összekeverés, változtatás, megosztás és szétválasztás nélkül. Ez a kiegészítő tisztázás azonban nem maradt következmények nélkül. Nem értett vele egyet mindenki a kereszténységen belül, és a keleti ortodox egyházak e meghatározás nyomán más útra léptek.
A pontosítások és mélyebb meghatározások mellett az első alkalom, amikor ténylegesen új szó került a Niceai hitvallás szövegébe, Nyugaton történt, a Filioque („és a Fiútól”) betoldásával. Ez a kiegészítés sajátos történettel bír, és végül jelentős törést okozott a keleti és nyugati kereszténység között 1054-ben: azt a szakadást, amely mindmáig fennáll. Ennek kapcsán egy sajátos ellentmondással találjuk szemben magunkat: egy hitvallás – mint amilyen a niceai is – a hit megvallása, amely időtálló érvénnyel bír, és az evangéliumról mond el valami örök érvényűt, ugyanakkor az evangélium – mint Isten változhatatlan ajándéka – minden nemzedéket új és sajátos módon szólít meg, és új kihívások elé állít.
Mielőtt közelebbről szemügyre vennénk a Niceai hitvallást, érdemes elgondolkodnunk azon, mi is ennek az ökumenikus zsinatnak a természete, és milyen „tekintéllyel” bír. Ezt Luther 1539-ben írt, A zsinatokról és az egyházról[1] című művének vizsgálatával szeretném megtenni. Luther életének utolsó évtizedében – amikor már elvesztette reményét, hogy összehívnak egy zsinatot, ahol valóban meghallgatnák – megírta nagyszabású elmélkedését a zsinatokról és az egyházról. Ebben a terjedelmes, néha kissé csapongó értekezésben Luther tíz jellemzőt sorol fel a zsinatok kapcsán, amelyeket most nem elemzek részletesen, csupán röviden összefoglalom érvelése lényegét.
Miután Luther elemezte az első négy ökumenikus zsinat – Nicea, Konstantinápoly, Efezus és Khalkedón – döntéseit és intézkedéseit, méltatva és bírálva az ott meghozott határozatokat, meghatározza a zsinat, illetve a szinódusi folyamat fő célját, feladatát: „…zsinatnak nincs joga új hitigazság megállapítására, tekintet nélkül arra, hogy a Szentlélek nyilvánul-e meg benne. Mert még az apostolok zsinatja Jeruzsálemben sem állapít meg újat a hitben, hanem amint azt Péter apostol mondja, csak azt, amit már atyáik is hittek…”[2] Más szóval: a zsinati (vagy szinódusi) döntéshozatal nem talál ki semmi újat a hit tekintetében, hanem megvallja Isten megigazító cselekedetét – a Krisztus-eseményt –, és azt fordítja le érthető és megszólító nyelvre. A zsinat Isten Krisztusban véghez vitt cselekvésére mutat, és megpróbálja meghatározni Isten kiengesztelő munkáját, amely mindenre, minden emberre és az egész teremtésre kiterjed. Az apostoli hithez és az evangélium tanúságtételéhez való ragaszkodásnak van egy másik oldala is: „…joga van a zsinatnak, kötelessége is, hogy az új hittételeket elnyomja, elátkozza a Szentírásnak és a régi hitnek értelmében. Így kárhoztatta a nicaeai zsinat Arius új hittételét…”[3] Itt ismét az történik, hogy az egyház a saját korában a hitvallás aktusára kap meghívást: néven kell neveznie és el kell ítélnie mindazt, amit egyének, közösségek vagy akár nemzetek hozzá akarnak tenni az evangélium egyszerű és tiszta üzenetéhez.
A közelmúlt történelmében is előfordult ilyen megkülönböztetés és aktus. A Lutheránus Világszövetség fellépése az apartheid ellen, bizonyos tagegyházakkal szemben. Amikor egy meghatározott csoport (legyen az etnikai, társadalmi, faji vagy nemi alapon szerveződő) magának vindikálja az evangélium teljességét, és saját érdekei alapján korlátozza másoknak az Isten egyházában való részvételét, akkor az ilyen evangéliumhoz toldott „új tételt” szükségképpen el kell ítélni.
Luther tíz pontból álló zsinati jellemzése ebbe a belső logikába illeszkedik: felemeli az ősi, hagyományos hitet, és elítél minden olyan hozzáadást, amely új, további követelményeket támaszt. A zsinatoknak – írja – „az új hitcikkelyekkel szemben a régi hitet kell megvallaniuk és védelmezniük, nem pedig új cikkelyeket megfogalmazniuk a régi hittel szemben. És hogy ne újfajta jótetteket állítsanak szembe a régi jótettekkel, hanem a régi jótetteket védelmezzék az újfajta jótettekkel szemben.”[4] Valamint nem szabad új szertartásokat elrendelniük, ha azok terhet jelentenek a nép számára. Bizonyos szertartások azonban szükségesek a rend fenntartásához, például hogy kijelöljenek napokat és helyeket az összegyülekezésre, az istentiszteletre, az igehirdetés hallgatására, a sákramentumok vételére, az imádságra, az éneklésre, Isten dicséretére és hálaadásra.[5]
Ennek a résznek a végén Luther úgy jellemzi a zsinatot, mint egy törvényszéket – ám mint olyat, amely nem emberi törvényekre, hanem az egy, szent, keresztény egyházra hivatkozik. Ez az egyház – az egy, szent, katolikus egyház – Isten Igéje által jön létre. Ez az egyház, „mely a Szentírást hirdeti, hiszi és vallja”.[6] A zsinat vagy a szinódusi út nem fél az ítéletmondástól, de azt az evangélium alapján teszi. Ily módon maga is egyfajta sajátos igehirdetés, amely közösségi megkülönböztetésben és döntéshozatalban igyekszik kifejezni a Szentlélek itt és most végzett munkáját. Noha Luther látszólag azt sugallja, hogy a zsinati döntéshozatal ne hozzon létre semmi újat, mégis világos, hogy a hirdetésnek ebben az aktusában – a hitvalló helyzetben – az egy hit új módokon fogalmazódik meg. Új megnyilatkozások születnek, amelyek azonban mindvégig hűek maradnak a szentek közösségének hagyományához.
Luther számára, ha a zsinatok a bírák, akkor a lelkészek, a tanítók és a szülők is – a maguk közösségeiben – az evangélium sáfárai. A zsinati út minden hívő közösség útja. Egy meglehetősen tréfás megjegyzésében Luther azt mondja: „A papnak és iskolamesternek fiatal kis kópékkal van dolguk, és ezek mindig új meg új embereket nevelnek püspökökké és zsinatokká, ha azokra szükség van.”[7] Komolyra fordítva a szót azonban, amikor Luther a zsinat feladatát úgy érti, mint aminek le kell metszenie a fa nagy ágait, ha azok veszélyeztetik az egészségét, akkor a lelkészt és a tanítót azokhoz hasonlítja, akik fiatal fákat és hasznos bokrokat ültetnek és gondoznak a kertben. Ezt „gyönyörűséges hivatalnak és munkásságnak” nevezi, s úgy tartja, hogy „ők az egyháznak legbecsesebb drágaságai, mert ők tartják fenn az egyházat. […] a papok és iskolák kicsinyek bár, de állandó és hasznos zsinatok.”[8] Erre a gondolatra a végén még vissza fogok térni.
Röviden összefoglalva, a zsinatoknak „az új hitcikkelyekkel szemben a régi hitet kell megvallaniuk és védelmezniük, nem pedig új cikkelyeket megfogalmazniuk a régi hittel szemben”, további elhívásuk pedig, hogy saját korukban új, aktuális nyelvet találjanak az evangélium számára. Pontosan ez volt az első niceai zsinat feladata és célja. Bár az összegyűlt püspökök talán nem voltak teljesen tudatában felelősségük ilyen világos meghatározásának, a zsinat mégis pontosan ezt valósította meg az Apostolok cselekedetei 15. fejezetének példáját követve: „Mert jónak látta a Szentlélek és mi is, hogy ne tegyünk több terhet rátok a szükségesnél…” (ApCsel 15,28)
Ma, az első niceai zsinat ezerhétszázadik évfordulóján maga a zsinat és a niceai hitvallás is jelentős bírálatok kereszttüzébe került, különösen azok részéről, akik felhívják a figyelmet a hitvallás és a birodalom összefonódására. Miközben ezt a történelmi eseményt ünnepeljük, emlékeznünk kell arra is, hogy elindított egyfajta hegemónia- és hatalomgyakorlási folyamatot is. Nyugaton ez talán a legnyilvánvalóbban a 9. században, Nagy Károly rendeletében jelent meg, amely előírta, hogy az egész birodalomban minden misén el kell mondani vagy énekelni a Niceai hitvallást – természetesen a Filioque betoldással együtt. Lehet, hogy ezt személyes hitéből merítve tette, de az is bizonyos, hogy világosan látta, hogy a vallásnak, a liturgiának és ennek a hitvallásnak hatalmas politikai potenciálja van a birodalom egységének megteremtésében.
Azok a kortárs kritikák, amelyek nem egységteremtőnek, hanem kirekesztőnek látják a Niceai hitvallást és az első zsinat munkáját, azt a komoly kérdést vetik fel, hogy vajon ki marad ki a hitvallásból. Szeretném tovább bonyolítani ezt az állítást és bírálatot. Vajon az első zsinat és a hitvallás valóban a birodalom szimbóluma volt – vagy valami egészen másé, talán éppen a birodalom bírálatáé, kritikájáé? Érvelésem két pontra összpontosul, egy lelki és egy politikai szempontra: 1. A lelki érvelés a homoousion („egylényegű” vagy „azonos lényegű”) egyszerűnek tűnő – valójában korántsem egyszerű – kifejezésére épül. 2. A politikai érvelés nem kifejezetten a Niceai hitvallást, hanem az első zsinatok kánonjainak általános irányvonalát és az általuk javasolt hatalmi berendezkedést érinti. A mai kritikusok politikai értelmezése Niceát a birodalom eszközeként látja. A látszat valóban ebbe az irányba mutat, ha figyelembe vesszük, hogy az első zsinat elsősorban a frissen megtért Konstantin császár kezdeményezésére jött létre. Történeti árnyaltság nélkül vizsgálva egyértelműnek tűnhet, hogy a célja az volt, hogy megteremtse az egységet a birodalomban, és ez mindenekelőtt az egyház egységét jelentette, valamint a különféle pártoskodások (főként az ariánusok tanítása, miszerint Jézus nem isten, hanem teremtmény) okozta megosztottság megszüntetését.
Az előbb adott általános leírás azonban éppen a pontatlanságát árulja el. A zsinaton összegyűlt püspökök nem a koruk vagy a saját vidékük hatalmasságai voltak. Tudjuk, hogy sokan súlyos megpróbáltatásokat szenvedtek el, már pusztán annak kapcsán is, hogy eljussanak Niceába. Akik áthaladtak a főváros kapuján – amely ma ennek az ókori városnak talán az egyetlen még látható építészeti emléke –, vagy akik továbbindultak onnan, azok közül többen sohasem tértek haza. Némelyek még útközben mártírhalált szenvedtek. Mondjuk ki tehát mindenekelőtt, hogy a niceai zsinat nem a császári hatalom diadalmas megnyilvánulása volt.
Van azonban egy másik aspektusa is a politikai érvelésnek. Az ősegyház zsinatként gyűlt össze, hogy döntést hozzon, és gyakorolja a hatalmat. A szigorúan hierarchikus és erősen szervezett római társadalomban mintegy háromszáz (a pontos szám nem ismert) püspök gyűlt össze, hogy – bár császári utasításra, mégis – bizonyos értelemben szinodális módon vitassa meg, mérlegelje és döntse el a kérdéseket. Ez a hatalmi modell a következő évtizedekben tovább erősödött, míg a negyedik egyetemes zsinat, Khalkedón (451) gyakorlatilag meghatározta a pentarchia rendszerét.
Az egyházban – éppen a birodalommal szemben – nem egyetlen uralkodó, nem a legfőbb fej, nem a császár hozta meg a döntéseket, hanem a zsinat. Majd a zsinatok öt központot emeltek ki, amelyek egyenlő hatalommal bírtak, az egyik pedig elnyerte az „első az egyenlők között” státuszt. A pentarchiát Konstantinápoly, Antiókhia, Jeruzsálem, Alexandria és Róma városai alkották. Az „ötök” az „egy” császári hatalom kritikáját jelentették.
A niceai zsinat lelki dimenziója éppoly jelentős, mint a politikai. A túlságosan széles ecsetvonással megrajzolt kép miatt szintúgy megtanultuk mindnyájan a héber és a hellenisztikus gondolkodás összeütközésének történetét. Tudósok és más gondolkodók egyaránt sajnálattal szóltak a kereszténység „hellenizálódásáról”. A Niceai hitvallás sokak szemében a görög filozófiának a kereszténységre történő ráerőszakolásának tűnik. A héber gondolkodás személyes vagy közösségi jellege mintha elveszett volna. Az emberben eredendően jelen lévő istentudat a hellenisztikus gondolkodásban a metafizika és elmélet útján lép túl önmagán. A héber gondolkodásban e transzcendencia a közösségen, a kapcsolatiságon keresztül történik – azon az Istenen keresztül, aki kiválaszt és megszólít egy közösséget. Ezt a kapcsolatiságot váltotta fel a metafizika.
Csakhogy éppen itt, a niceai zsinaton lépett be egy különös kifejezés: a homoousion. Első pillantásra a hellenisztikus metafizika termékének tűnik, holott – én emellett szeretnék érvelni – valójában a kapcsolatot írja le. A kapcsolatot az Atya és a Fiú között, majd végül a Szentháromság mindhárom személye között – és mindezt olyan módon, amilyen az ókori görög filozófiában elképzelhetetlen volt: a Fiú – testben – egylényegű az örök Lénnyel. A homoousion kifejezés valójában szétfeszíti a hellenisztikus gondolkodás kategóriáit, és héber hangsúllyal látja el az Istent, az Atyát mint ősokot. Zizioulas metropolita ezt a lépést a görög filozófiában végbement „forradalomként” írja le.[9] A lutheránus–katolikus párbeszéd amerikai társelnöke, John Courtney Murray jezsuita atya pedig már hatvan évvel ezelőtt így fogalmazott: „A niceai dogmában nincs több »ontológia«, mint magában az Isten igéjében.”[10]
Mit jelent ma mindez a mi számunkra? A niceai zsinat ezerhétszázadik évfordulójának megünneplése mindenekelőtt azt jelenti, hogy figyelembe vesszük a zsinat dinamikáját a maga sajátos történeti kontextusában, és felismerjük, miként hatott ez a kontextus a hitvallás formálódására. Az imént említettem John Courtney Murray atyát, a lutheránus–katolikus párbeszéd amerikai társelnökét. Ez a párbeszéd volt a római katolikus egyházzal folytatott első hivatalos teológiai dialógus – még nem nemzetközi szinten, hanem országos keretek között (a nemzetközi dialógus ekkor még csupán előkészítő fázisban volt). Az amerikai párbeszéd első témája éppen a Niceai hitvallás lett, amelyről The Status of the Nicene Creed as Dogma of the Church (A niceai hitvallás státusza mint az egyház dogmája, 1965)[11] címmel kiadtak egy rövid, de jelentős dokumentumot.
A lutheránus munkacsoport egyik szerzője Warren Quanbeck, a Minnesota állambeli Saint Paul-i Luther Seminary professzora volt, aki az én fakultásomon is tanított. Ő a dokumentum legelején ezt írja: „Ezt [a Szentírás megértését] nem pusztán a hitvallások teológiai nyelvezetének ismételgetésével találjuk meg, hanem azáltal, hogy történetileg megalapozott módon megértjük, mit vallottak és mit utasítottak el a maguk idejében.” Ez, ha úgy tetszik, az első kulcs. A hitvallás és annak megkülönböztető dinamikája nem érthető meg egyszerűen a hitvallások nyelvezetének ismétlésével. Ahhoz, hogy ma megértsük, állandóan szembesülnünk kell a nyelv és a fordítás kihívásaival. Fordítani ugyanis csak úgy lehet, ha – amennyire lehetséges – megértjük azt a helyzetet, amelyből az eredeti fordítás született. Itt szándékosan mondok „fordítást” és nem „eredetit”, mivel a niceai hitvallás maga is fordítás.
Quanbeck minden kétséget kizáróan hangsúlyozza ezt a kihívást: „Feladatunk nem az, hogy papagáj módjára ismételjük a teológiai kifejezéseket, hanem hogy megtaláljuk azokat a módokat, amelyekkel ma is hirdethetjük: Isten velünk van.” Amikor a hitvallást megvalljuk, nem „kötelezzük el magunkat a [hitvallást megfogalmazó férfiak] kozmológiája, ismeretelmélete, metafizikája, földrajzi képe vagy egyházpolitikája mellett”. A hitvallás tehát nem öncél, hanem az evangélium kifejezése, olyan igehirdetés, amely megszólította a maga korát, és ma arra hív, hogy megtaláljuk a megfelelő nyelvezetet. Kiegészítésként ideillik, hogy éppen ennek a szemléletnek köszönhető, hogy a lutheránus–ortodox párbeszéd felvetette a Filioque kérdését, és közös nyilatkozatot fogalmazott meg róla.[12]
Ugyanennek a párbeszédnek a keretében Warren Quanbeck kollégája, George Lindbeck professzor hasonló szellemben érvelt, rámutatva, hogy „a dogmatikai literalizmus éppoly eretnek lehet, mint Arius írás szerinti literalizmusa”. Sőt nézete szerint a homoousion kifejezés – abban az értelemben, ahogyan fent leírtam – „nyitva hagyja a lehetőséget jobb kategóriák megtalálására”. Ugyanakkor felhívja a figyelmet (itt már parafrazeálom), hogy bár szükségesek az ilyen irányú kutatások, a lelkipásztori és lelkigondozói szolgálat érdekében jobb, ha a liturgikus forma érintetlen marad.
Az első, niceai zsinat atyái félrevezető teológiákkal álltak szemben. Az volt a feladatuk, hogy megkülönböztessék és megfogalmazzák az evangélium alapvető igazságát, sőt ehhez akkor új nyelvet is kellett találni. Az ellenállás hitvallássá vált a félrevezető beszédmódokkal, a kulturális és politikai gondolatirányítással szemben. A hitvallás tehát maga az ellenállás a status quóval, az álbeszéddel szemben. A megfogalmazott hitvallás mint az ellenállás kifejeződése sokkal több lett puszta dogmatikai kijelentésnél: liturgikus cselekedetté, hitcselekedetté vált. A hitvallás egyedülálló viszonyba állítja azokat, akik kimondják, sajátos kapcsolatba hozva őket Istennel és a körülöttük lévő kultúrával.
Az Ágostai hitvallás – Mit jelent hitvallást tenni?
Most térjünk rá az Ágostai hitvallásra (ÁH vagy az ismertebb latin elnevezése alapján CA: Confessio Augustana).[13] A niceai zsinatról mondottak fényében mit jelent hitvallást tenni? Mit jelent a „hitvalló helyzet”? Milyen követelményeket támaszt velünk szemben? Mielőtt azonban ezekre a kérdésekre rátérnénk, érdemes felidézni az Ágostai hitvallás történeti kontextusát.
A CA a lutheránus hitvallási iratok alapdokumentuma a Kis káté mellett, amelyhez a Lutheránus Világszövetség minden tagegyháza tartja magát. Mint általában a hitvallások, a CA is az egyházi gyakorlat és a teológia bizonyos visszaéléseivel szemben született, először a hit bizonyos kérdéseinek tisztázásaként, majd Jézus Krisztus evangéliumának az adott korban megújított összegzéseként. Akárcsak az ókori hitvallások, a CA is ökumenikus törekvésű, az egész egyház számára kínál javaslatot. Ez kritikus pont, és a CA-nak talán az egyedülálló sajátossága, hogy amikor mi, lutheránusok az Ágostai hitvallásról beszélünk, hajlamosak vagyunk elsősorban mint a bennünket azonosító dokumentumra gondolni rá. Kétségtelenül az is. Számos teológiai kérdésben megkülönböztet bennünket, de több puszta identitás- vagy határjelzőnél. Egy ökumenikus ajánlat az egész egyház számára. Az egyház megreformálására tett kísérlet, nem pedig az elszakadásra. A CA nem akar semmi újat elindítani, csupán kijelenti, miként „katolikus” és apostoli a reformhoz csatlakozó gyülekezetek gyakorlata.
A CA állítása egyszerű: az ember egyedül hit által, a törvény cselekedeteitől függetlenül igazul meg. Visszahelyezi Krisztust a hit „egyenletébe” – „szükségessé teszi” Krisztust. Ami nem valami teljesen újszerű. A cikkelyek többsége valójában csak egyszerűsített formában megismétli azt, amit az egyház mindig is hitt. Annyiban mégis radikálisan új, hogy minden életnek, minden tanításnak, sőt magának az egyháznak is a középpontjába Isten Jézus Krisztusban végbemenő megigazító tettét állítja.
Ez döntő pont volt. Az egyedül hit általi megigazulás Krisztusra irányítja a hívő és az egyház figyelmét. Krisztus válik a középponttá. Ha a megigazulás nem hit által, nem egyedül Krisztus által történne, ha a megigazulást, a kiengesztelődést vagy a bűnbocsánatot ki lehetne érdemelni cselekedetekkel, akkor Krisztus személye, jelenléte és cselekvése háttérbe szorulna. A megigazulás – vagyis az üdvösség, a kiengesztelődés, az élet teljessége, a mérhetetlen jóság mind – Jézus Krisztus által adatik. A CA a Krisztus általi megigazulásra való nyomatékos figyelmeztetéssel tulajdonképpen lefordítja a Niceai hitvallást, és új módon, a maga korának nyelvén tovább épít rá. Más szóval a niceai homoousion evangéliumának radikális értelmezése nélkül (hogy a testté lett Krisztus egy az Atyával) nem valóság a megigazulás, és a hitünk hiábavaló.
Ebben az értelemben az Ágostai hitvallás eseménye, bár a hitvallás az apostoli hagyománnyal való folytonosságba ágyazódott, emiatt formálisan nem kínált újat, valójában mégis töréspont volt – amennyire minden hitvallás az. Ellenállás volt a törvény erőszakával, a kulturálisan meghatározott, politikailag támogatott, gazdaságilag kihasznált, ezáltal az evangéliumot eltorzító teológiával szemben. Azok számára, akik hitvallást tesznek, az egyetlen elismert tekintély maga az evangélium. Az evangélium, amely szerint az ember és minden teremtmény egyedül Isten kegyelme által szabadul meg.
A reformátorok úgy érezték, „hitvalló helyzetben” élnek. Ez a kifejezés a Konkordiakönyvből, a Formula Concordiae (FC)[14] X. cikkéből származik: „hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy üldözés idején, amikor hitünk világos megvallását követelik tőlünk, az ellenségek előtt ezekben a közömbös dolgokban sem szabad meghátrálni […]. Világosan vallást kell tennünk…” (FC 10,10)[15] Ezt a mondatot olvasta Bonhoeffer is figyelmesen, és felismerte, mi forog kockán az ő korában. A niceai atyák is „hitvalló helyzetben” találták magukat, amikor az evangélium üzenetét nem csupán csorbította, hanem valóban el is pusztította Arius tanítása. Minden nemzedék feladata, hogy újra meg újra megvizsgálja, mikor kezdik felhígítani az evangéliumot. Az emberi gondolkodás és hagyomány állandóan visszacsúszik az énközpontú gyakorlatokba és a kényelmes létformákba. A veszély mindig az, hogy visszahullunk az emberi hagyományok rabságába, az érdemszerző teológia útjára és a siker bálványimádásába, bármiként is definiáljuk azt. A hitvallás feladata ennek a csúszásnak a megnevezése: annak kimondása, hogy az evangéliumot emberi tervek és szándékok igazolására használják.
A hitvallás mindig az egyszerű evangélium felidézése, emlékeztetése, megismétlése és begyakorlása, miszerint Krisztus radikálisan megszabadított minket, hogy a felebarátnak szolgáljunk. A hitvallás feladata az evangélium lényegi, vagy ahogy a CA mondja, „tiszta” formájának (széljegyzet, ráadás nélküli!) tanúsítása. A „hitvalló helyzet” abban ismerhető fel, hogy az egyházi vagy világi hatalmak „hozzátesznek” valamit az evangéliumhoz – állítólag azért, hogy gazdagítsák, megerősítsék, megőrizzék –, ám ezzel a hozzáadással valójában csorbítják. Bonhoeffer és a Hitvalló Egyház megnevezte a nemzetiszocialisták bűnét: kisajátították Isten igéjének legfőbb tekintélyét, és ezt a tekintélyt „önhatalmúlag választott vágyak, célok és tervek” támogatására használták fel (Barmeni teológiai nyilatkozat).
Dél-Afrikában egyes egyházak a fehér afrikánerek számára tartották fenn és korlátozták a teljes evangéliumot. Az evangélium mellé odakerült feltételként a faji hovatartozás. Luther korában az önként vállalt cselekedetek – mint a böjt vagy a búcsúcédulák – váltak az üdvösség feltételévé. És ma? A prosperity gospel[16]a gazdagságot hirdeti az áldás jelének. És nem tettük-e a „sikert” – különösen az anyagi sikert, de a hírnevet is – életcéllá, a beteljesedés, sőt az üdvösség eszközévé az egész nyugati világban? Az evangélium megvallása azt jelenti, hogy lefejtünk róla mindent, ami nem lényegi; mindent, amit hozzáadtak; mindent, ami „feltétellé” vált a feltétel nélküli ígéret mellett; mindent, ami elnyomja az evangéliummal együtt járó szabadságot és felelősséget.
Ma azonban másféle veszély is leselkedik a hitvallásra. Egyfajta alattomos visszaélés. Helyesen elmondunk mindent arról, hogy mit jelent a hitvallás, mi van benne, de végül magát a hitvallást fegyverré tesszük, törvénnyé szilárdítjuk. Lindbeck már figyelmeztetett arra a kísértésre, hogy a dogmatikai literalizmus szemszögéből közelítjük meg vagy pusztán liturgikus formulaként ismételgetjük a hitvallásokat, aminek alig van következménye. Vagy egyszerűen elvetjük őket.
A hitvallások és krédók igazi kihívása az, hogy elkerüljük a törvényeskedést, és merjük vállalni a nehéz feladatot: újra összefoglalni, újra kimondani az evangéliumot ma, a mi jelenlegi helyzetünkben. Az angol recapitulate kifejezést azért használom, mert ez szerepel az 1580-ban kiadott Konkordiakönyv ajánlásának angol fordításában: „Keresztény, újrafogalmazott, egyhangú hitvallás”. A recapitulate a német Wiederholung és a latin repetitio fordítása. A Konkordiakönyv mint hitvallás ismétlés – az evangélium alapértékeinek újramondása és begyakorlása –, de nem repetitio az ’utánzás’ értelmében, hanem annak az újbóli kimondása, ami soha nem foglalható végleg szavakba, krédóba, hitvallásba.
Hadd hozzak egy példát Lindbeck „dogmatikai literalizmusára”, még ha túlságosan leegyszerűsítő is. A literalizmus nem hajlandó úgy olvasni azokat a szövegeket, amelyeket a szentek közössége adott tovább nekünk, mint az evangélium újramondását, saját korában történő összefoglalását. Nem hajlandó figyelembe venni azt az evangéliumi dinamikát, amely ezekben a krédókban és hitvallásokban rejlik. Aki így olvas, kőbe vésett iratként tekint az Ágostai hitvallásra, és kalapácsként vagy akár fegyverként használja azok ellen, akik fel merik tenni a kérdést: „De mi az evangélium ma?”
Luther korában az evangélium az attól a tehertől való megszabadulás volt, hogy az embernek munkával, cselekedetekkel kell kivívnia az üdvösségét. Az evangélium a bűnbocsánat felszabadító hírében állt. Ám ma a puszta formula – „Megbocsáttattak a bűneid” – a legtöbb ember számára nem jelent semmit, hiszen sokan még a bűn fogalmával sincsenek tisztában.
A dogmatikai literalizmus akkor is megnyilvánul, amikor az egyházak újfajta törvényként kényszerítik az emberekre az evangéliumot, például amikor úgy „prédikálják” a hitvallások 16. századi üzenetét, mintha a mai kihívások ugyanazok lennének, mint Luther korában. Az ilyen igehirdetés merev és vádló, amikor „törvénykező bunkósbottá” teszi az Ágostai hitvallást, „hogy kikényszerítse a tanításukkal való egyezést” – ahogy Arthur C. Piepkorn fogalmazott. Hozzáteszi még: „Ez bizonyosan opus alienum”[17] (idegen, az evangéliumhoz nem tartozó mű). A hit nem kötelességből fakad.
A dogmatikai literalizmusban elvész az evangélium üzenetének radikalitása – ahogyan az az Ágostai hitvallásban és annak apológiájában kifejezésre jut. Mit is jelent valójában a hit általi megigazulásról szóló kijelentés? Ahogyan kerülnünk kell a dogmatikai literalizmust, ugyanúgy kerülnünk kell a Szentírás kapcsán is a literalizmust.
Amikor az Ágostai hitvallás a „törvényről” beszél, a Tízparancsolat rendelkezéseit érti alatta – bárhol is találhatók a Szentírásban. Ezt a meghatározást Philipp Melanchthon fogalmazta meg, és már önmagában kizárja a Szentírás számos más törvényi anyagát, például Mózes ceremoniális és polgári törvényeit. Ugyanez vonatkozik az Újszövetségre is, például amikor Pál azt mondja, hogy az asszonyok fedjék be a fejüket a gyülekezetben. Az ilyen ceremoniális és polgári törvények nem kötelezőek azok számára, akiket Isten kegyelme felszabadított (CA XXVIII.).
Mit jelent tehát a hitvallásokat, krédókat, hitvallási iratokat mint az evangélium dinamikájának tanúit élő dokumentumként kezelni? Itt érkezünk meg ahhoz a példához, amelyet korábban ígértem. A CA XXVII. cikke a szerzetesi fogadalmakról szól. Természetesen lehet ezt a cikket törvényeskedő módon olvasni és mindenfajta szerzetesi életformát vagy papi hierarchiát elítélni. A cikk azonban arra mutat rá, hogyan torzította el az akkori egyház és társadalom a szerzetesi élet jó és értékes elhívását. Újabb „lépcsőfokot” csináltak belőle, valami különösen érdemszerzőt, amely biztos út a mennybe. A szöveg így fogalmaz: „…amikor a fegyelem mindenütt meglazult, bevezették a fogadalmakat, hogy ezzel mint jól elgondolt börtönráccsal állítsák helyre a fegyelmet”,[18] vagyis kontrollt akartak gyakorolni (CA XXVII. 2.). Az egyház kitalált egy kategóriát, és belekényszerítette az embereket.
Akik ma statikus vagy törvényeskedő módon közelítenek a hitvallásokhoz, szintén elítélhetik a szerzetesi életet, sőt általában a római katolikus egyházat is – noha mindkettő sokat változott a 16. század óta. A dinamikus, azaz hitvalló megközelítés azonban így szól: igen, ez igaz volt a 16. században, de mit jelent ma? Számos módon lehet ma is „börtönbe” zárni embereket. Látjuk, hogy mind a társadalom, mind az egyház kategóriákat alkot, és felcímkéz vele embereket, például meghatározott nemi szerepekkel. Ezek a szerepek aztán olyanok lehetnek, mint az emberi kéz alkotta börtönök. Ez a cikk így nemcsak a nemek közötti igazságosságért folytatott munka során lehet erőteljes hitvallás, hanem más, kulturálisan meghatározott börtönök megnevezésében és elutasításában is.
Mit jelent hitvalló közösségnek lenni? Komolyan veszi-e a Lutheránus Világszövetség az Ágostai hitvallást?
Talán túlságosan is hosszúra nyúlt, sőt unalmas kitérő volt ez a krédók és hitvallási iratok történetének és dinamikájának témakörébe. Felteszek ma magamnak mégis – és most veletek is megosztok – egy olyan kérdést, amely arról szól, mit jelent ebben a hitvalló hagyományban élni mint LVSZ: nem egyénként, nem csupán lelkészként, hanem globális közösségként.
Jelenleg az LVSZ-nek az elmúlt években indított egyik legfontosabb tanulmányi folyamata zajlik, a kölcsönös felelősségvállalás munkacsoportjának tevékenysége. Egy mondatban megfogalmazva ez a munkacsoport azt a nagyegyházi kérdést teszi fel, hogy mit jelent ma egyházak közösségének lenni. Úgy gondolom, ez a kérdés szorosan összefügg a mi hitvalló identitásunkkal. Ismétlem, nem mint puszta identitásjelzővel, hanem mint a közös felelősségre és elszámoltathatóságra vonatkozó ökumenikus meghívással. Ezért szeretném feltenni a kérdést: mit jelent hitvalló közösségnek lenni?
A kérdés megválaszolásához – és itt tényleg csak a kezdeti lépéseket említve – egy másik dokumentumhoz fordulok, a Közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról címűhöz. Ez nem krédó és nem is klasszikus hitvallás. Vagy talán mégis? A Közös nyilatkozat kétségkívül egy már érlelődő egyházi felismerés és megkülönböztetés eredménye az LVSZ-en belül. Az a tény, hogy sikerült konszenzusra jutni a római katolikus egyházzal a hit egyik kulcsfontosságú tanában, jelentőséggel bír. Ráadásul mivel az egyházak ma számos erkölcsi megkülönböztetési kérdéssel küzdenek – amelyek hátterében mindig ott húzódik a hitvallási dimenzió –, a Közös nyilatkozat egyedülálló hitvalló megközelítést is kínálhat. Ezt olvassuk a Függelékben:
„A megigazulás tana a keresztény hit mértéke vagy mércéje. Semmilyen tanítás nem mondhat ellent ennek a kritériumnak. Ebben az értelemben a megigazulás tana »elengedhetetlen kritérium, amely folyamatosan arra szolgál, hogy minden tanítást és gyakorlatot Krisztus felé irányítson egyházainkban«.” (Függelék a Hivatalos Közös Nyilatkozathoz 3. §)
Ha a megigazulás a keresztény hit mércéje, és semmi nem mondhat ellent neki, akkor ez bizony hitvallás, akár a homoousion, akár az Ágostai hitvallás satis estje – de itt egy ökumenikus hitvallásról van szó. Ha a megigazulás valóban ilyen mérce, akkor alkalmasnak kell lennie arra is, hogy gyakorlati útmutatóként szolgáljon az erkölcsi megkülönböztetés kérdéseiben, olyan útmutatóként, amely kulturálisan érzékeny. A kérdés így hangzik: mi a megigazulás üzenete ma? Ezt a kérdést minden egyes kontextusban fel kell tenni.
A hirdetés mindig helyi, de megtörténhet közösségi megkülönböztetés keretében is. A Közös nyilatkozat kifejezetten sürgeti a megigazulás és a társadalometika kapcsolatának további tanulmányozását (43. §). Ha egy ilyen vizsgálat valóban megvalósulna, a Közös nyilatkozat és annak hitvalló nyelvezete az egyik legerőteljesebb választ adhatná a lutheranizmus bizonyos irányzataiban tapasztalható dogmatikai literalizmusra és legalizmusra.
A Közös nyilatkozat legnagyobb eredménye nem pusztán az, hogy konszenzus született egy alapvető hittételben, hanem hogy megnyitotta a keresztény egység ekkleziológiai kérdését is: milyen egyházi következményei vannak a megigazulás tanának, és miként segít a közösség gyakorlásában nemcsak a világméretű közösségek között, hanem a lutheránusok, vagyis az LVSZ tagegyházai között is? A Közös nyilatkozat merész kijelentést tesz: a megigazulás tanának hatást kell gyakorolnia egyházaink életére és tanítására, beleértve az ekkleziológia (azaz a tanítás) és az egyházi tekintély (azaz a megkülönböztetés gyakorlata) területét is (43. §).
A „megigazulás szolgálata” lehetne az a szemléleti keret, amelyben újragondolhatjuk az egyházak közösségét, a zsinati vagy evangéliumi tekintély természetét, valamint a kölcsönös párbeszéd és megkülönböztetés gyakorlatát – helyi, regionális és globális szinten egyaránt.
Mert a megigazulás nem csupán az egyéni üdvösséget érinti, hanem a megbékélt és felszabadított közösségnek is az alapja. Isten a megigazulás szolgálatára hívott el bennünket, nem a kárhoztatás szolgálatára (2Kor 3). Az egyházak közössége akkor lesz valóban hitvalló közösség, ha Istennel együtt munkálkodva vesz részt a világ visszakövetelésében és megbékítésében, a bizalomra épülő világ felépítésében.
Fordította: Szikra Benedek
Dirk Lange (1959): a Lutheránus Világszövetség ökumenikus kapcsolatokét felelős főtitkárhelyettese, az egyesült államokbeli minneapolisi Luther Seminary liturgikaprofesszora.
[1] Luther, Martin 2017. Felelősség az egyházért. Ford. Csepregi Zoltán et al. Luther Kiadó, Budapest. (Luther válogatott művei 2.) 607–674. o.
[2] Uo. 629–630. o.
[3] Uo. 630. o.
[4] Uo. 640. o.
[5] Uo. 636. o.
[6] Uo. 637. o.
[7] Uo. 639. o.
[8] Uo.
[9] Zizioulas, John D. 1985. Being as Communion. St. Vladimir’s Seminary Press, New York.
[10] Murray, John Courtney 1965. The status of the Nicene Creed as dogma of the church. In: The Status of the Nicene Creed as Dogma of the Church. Theological Consultation between Representatives of the USA National Committee of the Lutheran World Federation and the Bishops’ Commission for Ecumenical Affairs held July 6–7. 1965, in Baltimore, Maryland. National Catholic Welfare Conference, Washington. Web: https://distantreader.org/stacks/pamphlets/pdf/005195824.pdf. (Letöltés: 2025. október 24.) 16–30. o. 28. o.
[11] Uo.
[12] Common statement on the filioque. The Joint International Commission on Theological Dialogue Between the Lutheran World Federation and the Orthodox Church. LWF, https://lutheranworld.org/sites/default/files/2024-07/Lutheran-Orthodox-Joint-Statement-Filioque-EN.pdf. (Letöltés: 2025. október 24.) – A szerk.
[13] A magyar teológiai szövegekben a CA megjelölés használatos, emiatt itt is a latin eredetű rövidítéssel hivatkozom az Ágostai hitvallásra. – A ford.
[14] Egyességi irat. Ford. Bohus Imre – Reuss András – Reussné Belák Erzsébet. Luther Kiadó, Budapest, 2015. (Konkordiakönyv. A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai 5.) – A szerk.
[15] Uo. 80. o.
[16] A magyarul jóléti evangéliumként vagy bővölködéstanként is emlegetett teológia szerint a hitet helyesen gyakorlók jutalma az e világi jólét és egészség. – A szerk.
[17] Piepkorn, Arthur C. 1958. Suggested Principles for a Hermeneutics of the Lutheran Symbols. Concordia Theological Monthly, 29. évf. 1. sz. 3–26. o. Web: https://scholar.csl.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=3849&context=ctm. (Megtekintés: 2025. október 24.) Idézi: Bertram, Robert 2001. Scripture and Tradition in the Lutheran Confessions. Pro Ecclesia, X. évf. 2. sz. 179–194. o.
[18] Ágostai hitvallás. Ford. Bódi Emese – Reuss András. Luther Kiadó, Budapest, 2008. (Konkordiakönyv. A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai 2.) 55–56. o.
[i] A cikk eredetileg megjelent: Lange, Dirk 2025. From Nicaea to Augsburg. Creeds and Confessions. LWF, augusztus 8. https://lutheranworld.org/blog/nicaea-augsburg-creeds-and-confessions. (Megtekintés: 2025. október 24.)
A cikk teljes terjedelmében megjelent a Credo teológiai szakfolyóirat legújabb számában.
Keresztény Szabadság 